Nem kell megvárni, amíg a testünk kiabál

Talán a határaink jóval azelőtt megszólalnak, hogy nemet mondanánk

Mostanában sokat gondolkodom azon, milyen későn vesszük észre néha, hogy valamiből már túl sok lett.

Sokszor csak akkor, amikor már elfáradtunk. Amikor ingerültebbek vagyunk. Amikor egy apró kérés is soknak tűnik. Amikor legszívesebben senkihez nem szólnánk. Vagy amikor a testünk is elkezd jelezni, hogy valami már nem jó így.

Pedig lehet, hogy a határ nem itt kezdődött.

Talán sokkal korábban volt egy pillanat, amit szinte észre sem vettünk. Amikor megkértek valamire, és bennünk egy egészen halk hang azt mondta: „Most inkább nem.”

Aztán mégis azt mondtuk: „Persze.”

Nem feltétlenül azért, mert valaki kényszerített bennünket, és nem is feltétlenül azért, mert ne tudnánk nemet mondani. Néha egyszerűen olyan gyorsan felülírjuk a saját első reakciónkat, hogy szinte észre sem vesszük.

🌿 Ugyan, ez igazán nem nagy dolog.
🌿 Belefér.
🌿 Nem akarom megbántani.
🌿 Most már mindegy.
🌿 Más is megcsinálná.
🌿 Majd pihenek utána.

És az egyik leggyakoribb: „Ezt még kibírom.”

Valószínűleg tényleg kibírjuk, csak van különbség aközött, hogy valamit kibírok, és aközött, hogy valami jó nekem.

 

Amikor elkezdünk tárgyalni saját magunkkal

Érdekes, hogy egy belső „nem” sokszor önmagában nem tűnik elég meggyőzőnek, mintha szükségünk lenne valamire, ami igazolja.

▫️ Arra, hogy nagyon fáradtak legyünk.
▫️ Hogy tényleg ne legyen időnk.
▫️ Hogy legyen más programunk.
▫️ Hogy fájjon valamink.
▫️ Hogy legyen egy olyan indokunk, amelyet a másik is elfogadhat.

Mintha a „nem szeretném” önmagában még nem lenne egészen érvényes, és ilyenkor gyakran nem is a másikkal kezdünk el egyezkedni, hanem saját magunkkal.

🤍 Biztos, hogy nem akarom?
🤍 Nem reagálom túl?
🤍 Miért ne férne bele?
🤍 Nem vagyok önző?
🤍 Miért zavar ez ennyire?

Addig kérdezgetjük magunkat, amíg végül találunk egy választ, amellyel felülírhatjuk azt, amit néhány perccel korábban még egészen pontosan éreztünk.

És talán itt történik valami fontos, abban a pillanatban, amikor észrevesszük magunkban a nemet, és rögtön megpróbáljuk bebizonyítani, hogy nincs jogunk hozzá.

 

Nem minden belső „nem” jelent külső nemet

Persze nem élhetünk úgy, hogy minden pillanatban csak azt tesszük, amihez kedvünk van. Vannak kompromisszumok, felelősségek. kapcsolatok, olyan helyzetek, amikor valamit azért teszünk meg, mert fontos nekünk a másik, még akkor is, ha abban a pillanatban máshoz lenne kedvünk.

Egy kapcsolatban néha alkalmazkodunk, néha adunk, néha félretesszük egy időre a saját kényelmünket valakiért, akit szeretünk.

A legfontosabb kérdés nem az, hogy mindig hallgatunk-e az első belső „nem”-re, hanem az, hogy meghalljuk-e egyáltalán.

🩷Mert egészen más úgy igent mondani, hogy közben tudom: én most valójában mást szeretnék, de ezt tudatosan választom.✨

És más úgy igent mondani, hogy közben már azt sem engedem meg magamnak, hogy érezzem: nekem ez most sok.

 

A test sokszor később csak hangosabban mondja ugyanazt

▫️ Van, hogy először csak egy kis feszültséget érzünk.

▫️ Egy összehúzódást.

▫️ Egy pillanatnyi ellenállást.

▫️ Azt, hogy nincs kedvünk.

▫️ Azt, hogy szeretnénk hazamenni.

▫️ Azt, hogy most nem akarunk beszélni róla.

▫️ Azt, hogy valaki túl közel jött.

▫️ Azt, hogy már megint többet adunk, mint amennyi most jólesne.

Ezek nagyon halk jelzések, és könnyű őket figyelmen kívül hagyni. Aztán néha hangosabbak lesznek. Fáradtság. Ingerültség. Feszültség. Düh. Az érzés, hogy mindenki túl sokat akar tőlünk.

És ilyenkor könnyű azt gondolni: „Miért borít ki ennyire egy ilyen apróság?”

Talán azért, mert nem csak arról az egy apróságról van szó, hanem sok korábbi pillanatról is, amikor valami bennünk halkan jelezte, hogy eddig, mi pedig még egy kicsit tovább mentünk.

 

A határ nem csak az a pont, ahol már nem bírom

Gondolhatunk úgy a határainkra, mint egy végső vonalra. Arra a pontra, ahol már muszáj nemet mondani. Azonban lehet, hogy a határaink nem csak azt mutatják meg, mit nem bírunk el, hanem azt is, hogyan vagyunk jól!🩷

✨ Mennyi közelség jó nekem?
✨ Mennyi időre van szükségem egyedül?
✨ Mire szeretnék igent mondani?
✨ Mi az, amit most csak megszokásból vállalok?
✨ Hol alkalmazkodom szeretetből és hol félelemből?
✨ Mikor mondok igent azért, mert valóban szeretnék, és mikor azért, mert nehéz lenne elviselnem a másik csalódását?

Mi van akkor, ha a határaink nem falak, inkább információk önmagunkról. Arról, hogy hol vagyok én ebben a helyzetben.

 

És talán ezt is tanulni kell

Azt, hogy hogyan ne hagyjuk el rögtön saját magunkat abban a pillanatban, amikor valami bennünk megszólal: hogy legyen egy kis tér a belső jelzés és a válasz között.

Egy pillanat, amikor nem győzködjük magunkat. Nem minősítjük önzőnek, túlérzékenynek vagy indokolatlannak azt, amit érzünk.

Csak észrevesszük: „Érdekes. Erre most valamiért nemet mondanék.”

És aztán eldönthetjük, mit kezdünk vele:

✨ Lehet, hogy végül igent mondunk.

✨ Lehet, hogy nemet.

✨ Lehet, hogy kompromisszumot keresünk.

És így legalább mi is ott leszünk a döntésben.🩷

 

Kis segítség a változtatáshoz

Ha van kedved, a következő napokban ne azt figyeld, mikor van már eleged. Figyeld meg egy kicsit korábban, azt a pillanatot, amikor valaki kérdez valamit, és benned már megszületett egy válasz, mielőtt elkezdenéd megmagyarázni magadnak, miért kellene mást érezned.

És csak kérdezd meg magadtól: „Mit éreztem, mielőtt elkezdtem meggyőzni magam?”

Nem kell rögtön változtatni semmin. Nem kell minden belső „nem”-ből kimondott nemet csinálni. Először talán elég annyi, hogy nem beszéljük le magunkat automatikusan arról, amit érzünk. Mert lehet, hogy a határaink nem akkor kezdődnek, amikor már kiabál bennünk valami, hanem sokkal korábban. Ott, ahol még csak suttogunk magunknak. 🤍