Harmincas éveink – Amikor minden szerepünkben helyt kellene állni

A harmincas éveinkre sokszor már egészen jól megtanulunk helytállni. Dolgozunk, kapcsolatot építünk, otthont teremtünk, gyermeket nevelünk. Vagy éppen próbáljuk eldönteni, hogy szeretnénk-e mindebből bármit, és ha igen, mikor.

A húszas éveinkben még sokszor azt kérdeztük magunktól, merre induljunk. A harmincas éveinkben pedig lehet, hogy már elindultunk valamerre, csak közben egyre több elvárás, felelősség és szerep kapcsolódott hozzánk.

És miközben kívülről talán úgy tűnik, szépen alakul az életünk, belül néha azt érezzük, hogy egyszerűen nem érünk a végére semminek.

Reggel rohanás a munkába. Napközben határidők, bevásárlólista, időpontfoglalás a gyereknek. Este vacsora, mosás, másnapi szervezés. És amikor végre leülünk a kanapéra, eszünkbe jut az az üzenet, amire három napja nem válaszoltunk.

Vagy éppen egészen másként telnek a napjaink. Építjük a karrierünket, keressük a társunkat, próbálunk talpra állni egy szakítás után, esetleg egy régóta vágyott gyermek érkezésére várunk.

 

És mennyi különböző érzés, vágy és kimondatlan teher fér bele ezekbe az évekbe!

🌿 Ha a munkánkra figyelünk, lehet, hogy bűntudatunk van, mert keveset vagyunk otthon.

🌿 Ha a gyermekeinkkel játszunk, közben a fejünkben már a holnapi teendőket rendezzük.

🌿 Ha előrébb szeretnénk lépni a karrierünkben, attól tartunk, hogy valami másról kell lemondanunk.

🌿 Ha pedig végre lenne egy szabad délutánunk, néha azt sem tudjuk, mit kezdjünk vele.

Sok nő számára a harmincas évek egyik legnagyobb kihívása, hogy fejben szinte soha nem ér véget a nap. Nemcsak elvégezzük a dolgokat, hanem észben tartjuk, megtervezzük, összehangoljuk őket. Néha még mások helyett is.

És ez a láthatatlan felelősség bizony nagyon el tud fárasztani bennünket.

 

Amikor megváltozik az életünk, és vele együtt mi is

A gyermek születése különösen nagy változást hozhat. Nemcsak a mindennapjaink, hanem a testünk, az alvásunk, a párkapcsolatunk és az önmagunkról alkotott képünk is átalakulhat.

Lehet, hogy rajongásig szeretjük a gyermekünket, és közben néha rettenetesen hiányzik az a nő, aki korábban csak úgy elindulhatott otthonról. Aki végigaludhatott egy éjszakát. Aki nem szervezett meg fejben egy egész logisztikai hadműveletet ahhoz, hogy eljusson a fodrászhoz.

Erről nem mindig könnyű beszélni. Mert mi van, ha valaki azt gondolja, nem vagyunk elég hálásak? Hogy rossz anyák vagyunk?

Pedig szerethetjük a gyermekünket, és közben hiányozhat a korábbi szabadságunk. Örülhetünk az életünknek, és közben vágyhatunk változásra. Az egyik érzés nem teszi érvénytelenné a másikat.

 

És persze nem minden nő harmincas évei szólnak a gyermeknevelésről.

🤍 Van, aki éppen a munkájában találja meg azt az örömöt és kiteljesedést, amire mindig vágyott, mégis folyton meg kell védenie a döntéseit.

🤍 Van, aki mindennél jobban szeretne gyermeket, de a hónapok, olykor az évek múlásával a remény mellé egyre több fájdalom társul. Aki őszintén örül a barátnője várandósságának, miközben hazafelé talán elsírja magát. És ettől még nem rossz barátnő, csak neki is van egy nagyon fontos, egyelőre beteljesületlen vágya.

🤍 Van, aki szeretne társat találni, szeretni és szeretve lenni, de még nem érkezett meg az a kapcsolat, amelyben igazán önmaga lehet. Közben körülötte sorra jönnek az eljegyzések, esküvők, családi ünnepek. És néha bizony nehéz nem feltennie a kérdést: Vajon nekem is megadatik egyszer?

🤍 Van, aki egy hosszú kapcsolatból lép ki, és nemcsak a társát gyászolja, hanem azt a közös jövőt is, amelyet elképzeltek. Harmincöt évesen újrakezdeni ijesztő lehet, de attól, hogy valami véget ért, még nem ért véget a lehetősége annak, hogy újra boldog legyen.

🤍 És van, aki nem szeretne gyermeket. Egyszerűen másféle életet képzel el magának. És milyen jó lenne, ha ezt nem kellene újra meg újra megmagyaráznia.

A környezet pedig sokszor nem is sejti, milyen mélyre tudnak menni az ártatlannak szánt kérdések.

„És ti mikor vállaltok már babát?”

„Nem félsz, hogy kifutsz az időből?”

„Most akkor a karriered fontosabb?”

„Még mindig egyedül vagy?”

Lehet, hogy aki kérdez, valóban csak érdeklődni szeretne. De nem tudhatja, milyen küzdelmeket él át a másik. Hány csalódáson van túl, mennyire fáj neki egy hiány, vagy mennyi bátorságába kerül újra reménykedni.

Pszichológusként sokszor tapasztalom, mennyi kimondatlan fájdalom húzódhat meg egy kívülről rendezettnek látszó élet mögött. És milyen sokat jelenthet, amikor valakinek nem kell erősnek mutatnia magát, magyarázkodnia, vagy újabb tanácsokat hallgatnia arról, hogyan kellene élnie.

Mert lehet egyszerre örülni mások boldogságának és szomorúnak lenni a saját hiányaink miatt. Lehet szeretni az életünket, és közben vágyni valamire, ami még nincs benne.

Pedig milyen fontos lenne emlékeznünk arra, hogy az életünk nem egy kipipálandó feladatlista. 🤍

 

És mi történik közben a kapcsolatainkkal?

A harmincas éveinkben sok párkapcsolat új szakaszba érkezik. A kezdeti izgalmak mellé megérkeznek a hétköznapok, a közös döntések, a családi feladatok, olykor a gyermeknevelés. És néha észrevétlenül inkább szervezőtársakká válunk, mint egymásra kíváncsi partnerekké.

Lehet, hogy szeretjük egymást, mégis egyre gyakrabban veszekszünk azon, ki mit nem csinált meg. Pedig talán nem is a mosatlan edény miatt vagyunk dühösek, hanem mert azt érezzük, a másik nem veszi észre, mennyi mindent tartunk fejben.

Ilyenkor érdemes a feladatok mögé nézni: Mi az, ami valójában hiányzik? Segítség? Elismerés? Több közösen töltött idő? Vagy az érzés, hogy nem egyedül viseljük a felelősséget?

És van még valami, amit ebben az életszakaszban sokszor nehéz megtanulnunk.

Hogy segítséget kérni nem kudarc.

Pszichológusként gyakran találkozom azzal, hogy valaki már nagyon elfáradt, mégis nehezen engedi meg magának, hogy segítséget kérjen, mert megszokta, hogy ő az, aki megoldja, alkalmazkodik, észben tartja és összefogja a dolgokat.

Pedig attól, hogy képesek vagyunk sok mindent elbírni, még nem kell mindent egyedül cipelnünk.

 

És mi segíthet, hogy közben önmagunkra is figyeljünk?

✨ Ha időnként megkérdezzük magunktól: Valóban én választottam ezt az utat, vagy csak úgy érzem, ezt várják tőlem?

✨ Ha nemcsak azt vesszük észre, mennyi mindent kell még elvégeznünk, hanem azt is, mire lenne szükségünk.

✨ Ha merünk beszélni a nehézségeinkről, és nem várjuk meg, amíg teljesen kimerülünk.

✨ Ha megtanuljuk, hogy a pihenést nem kell előbb kiérdemelnünk.

✨ És ha megengedjük magunknak, hogy változzunk. Ami huszonöt évesen fontos volt, harmincöt évesen már nem feltétlenül jelenti ugyanazt.

 

És mit jelenthet mindez azoknak, akik mellettünk vannak?

Egy édesanya talán nehezen érti, miért olyan fáradt a lánya, amikor „csak” egy kisgyermekkel van otthon. Egy édesapa talán aggódik, hogy a lánya még nem alapított családot. Egy partner pedig nem mindig érti, miért nem elég az, hogy szívesen segít, ha megkérik rá.

Pedig néha éppen az jelentene sokat, ha a környezetünk nem rögtön tanácsot adna, hanem kíváncsi lenne arra, hogyan vagyunk.

🩷 „Mi az, ami most a legnehezebb neked?”

🩷 „Miben tudnék valóban segíteni?”

🩷 „Szeretnél mesélni arról, ami most foglalkoztat?”

🙏❤️ Talán kevesebbszer kellene megkérdeznünk egymástól, mikor jön már a következő nagy életesemény, és gyakrabban érdeklődnünk arról, hogyan érezzük magunkat abban az életben, amit most élünk.

A barátságainkban is sokat jelenthet ez a figyelem. Van, aki kisgyermek mellett próbál időt találni egy kávéra, más éppen új kapcsolatot épít, megint más a munkájában él át változásokat.

Attól, hogy más életet élünk, még nem kell eltávolodnunk egymástól. Lehet, hogy csak újra kell tanulnunk, hogyan kapcsolódjunk. 🤍🩷

 

És tudjátok, mi az érdekes?

A harmincas éveinkben néha éppen akkor kezdjük elveszíteni a kapcsolatot önmagunkkal, amikor kívülről úgy tűnik, végre összeállt az életünk.

Máskor pedig az fáj, hogy még nem úgy alakult, ahogyan reméltük.

Van, aki annyi szerepben próbál helytállni, hogy alig marad ideje önmagára. És van, aki éppen arra vágyik, hogy bizonyos szerepek egyszer majd az ő életének is részei lehessenek.

Bármilyen élethelyzetben vagyunk is, talán érdemes időnként feltennünk magunknak a kérdést: Én hogy vagyok abban az életben, amit most élek?

Mert nemcsak a szerepeink, az eredményeink vagy a beteljesületlen vágyaink határoznak meg bennünket. Lehetnek még dédelgetett álmaink, fájó hiányaink, újrakezdéseink és váratlan örömeink. És lehet, hogy néha nehéz szeretettel néznünk arra, ahol éppen tartunk, különösen akkor, ha a szívünk valami egészen másra vágyik.

De bárcsak ilyenkor is emlékeznénk rá: nem vagyunk kevesebbek attól, ami még nem adatott meg nekünk. Nem kell megvárnunk, amíg minden a helyére kerül ahhoz, hogy szeretettel fordulhassunk önmagunk felé. Mert az a nő, akik ma vagyunk, talán éppen annyira megérdemli ezt, mint az, akivé egy napon válni szeretnénk. 🤍🩷