Húszas éveink – Amikor azt hisszük, már tudnunk kellene, kik vagyunk

A húszas éveinket gyakran a szabadság időszakának nevezzük. Előttünk az élet, tele lehetőségekkel. Csak éppen arról kevesebbet beszélünk, hogy ez a nagy szabadság néha mennyire ijesztő tud lenni.

🤍 Mert honnan kellene tudnunk huszonkét évesen, mivel szeretnénk foglalkozni negyvenévesen?
🤍 Hogy jó szakot választottunk-e?
🤍 Hogy az a kapcsolat, amiben vagyunk, valóban nekünk való-e?
🤍 Vagy hogy egyáltalán milyen életet szeretnénk?

Közben megnyitjuk a közösségi médiát, és azt látjuk, hogy az egyik barátnőnk már eljegyzési gyűrűt visel, a másik külföldön épít karriert, a harmadik az első lakását rendezi be. Mi pedig lehet, hogy éppen azon gondolkodunk, felmondjunk-e a munkahelyünkön, mert reggelente már a gyomrunk görcsbe rándul, amikor indulni kell.

És hiába tudjuk, hogy mások életéből többnyire csak a szép pillanatokat látjuk, néha mégis belénk hasít a gondolat: Velem miért nem történik már valami? Nem kellene előrébb tartanom?

Ráadásul a környezetünk is gyakran kész forgatókönyvvel érkezik. Mikor lesz rendes munkád? Van már valakid? Mikor költöztök össze? És persze mindig akad valaki, aki pontosan tudja, mit kellene tennünk.

 

És mennyi érzés fér bele ezekbe az évekbe!

🌿 Izgatottság, amikor végre önálló döntést hozhatunk.

🌿 Büszkeség, amikor valami sikerül.

🌿 Aztán bizonytalanság, amikor kiderül, hogy mégsem úgy alakult, ahogy elképzeltük.

🌿 Irigység, amikor mások látszólag könnyebben boldogulnak.

🌿 Szégyen, amikor úgy érezzük, lemaradtunk.

🌿 Félelem attól, hogy rosszul választunk.

🌿 És néha magány, még akkor is, ha egyébként sok ember vesz körül bennünket.

Ráadásul ezek az érzések akár egyetlen napon belül is válthatják egymást. Reggel még tele vagyunk tervekkel, estére pedig azon gondolkodunk, vajon jó irányba tart-e az életünk.

🩷Pedig ebben az életszakaszban éppen azt tanuljuk, hogyan hozzunk saját döntéseket. Hogyan különböztessük meg azt, amit mi szeretnénk, attól, amit a családunk, a barátaink vagy a társadalom vár tőlünk.🩷

 

A párkapcsolatainkban is rengeteget tanulunk:

🤍 Például azt, hogy attól, mert szeretünk valakit, még nem kell mindenben alkalmazkodnunk hozzá.
🤍 Hogy lehet nemet mondani.
🤍 Hogy a féltékenység nem feltétlenül a szeretet bizonyítéka.
🤍 És hogy egy kapcsolat lezárása nem mindig kudarc, néha éppen annak a jele, hogy kezdtük jobban megismerni önmagunkat.

Ezek a felismerések sokszor fájdalmas tapasztalatokon keresztül születnek meg. Egy szakítás után például egyszerre érezhetünk szomorúságot, megkönnyebbülést, hiányt és bizonytalanságot. Attól, hogy mi hoztunk meg egy döntést, még gyászolhatjuk azt, amit magunk mögött hagytunk.

Pszichológusként újra és újra találkozom azzal, mekkora belső feszültséget tud okozni, amikor egyszerre többféle, akár egymásnak ellentmondó érzés van jelen bennünk. Sokszor magukat az érzéseinket is megkérdőjelezzük. Hogy lehetek szomorú, ha én akartam a változást? Miért hiányzik valaki, akivel már nem voltam boldog? Miért félek, amikor végre azt tehetem, amire régóta vágytam?

Pedig az érzéseinknek nem kell mindig összhangban lenniük egymással. Lehetünk egyszerre szomorúak és megkönnyebbültek, izgatottak és félénkek, szerethetünk valakit úgy is, hogy közben haragszunk rá. Mindegyik érzésünknek lehet helye, és egyik sem érvényteleníti a másikat.

Azt tapasztalom, hogy sokszor már az is hozhat némi megkönnyebbülést, amikor nem próbáljuk eldönteni, melyik érzésünk a „helyes”, hanem elkezdjük megérteni, miről mesélnek nekünk. Mert nem kell minden érzésünk alapján cselekednünk, de attól még érdemes meghallgatnunk őket.

 

És mi segíthet még eligazodni ebben az érzelmi kavalkádban?

✨ Talán az is, ha először is megengedjük magunknak, hogy ne legyen mindenre kész válaszunk.

✨ Ha észrevesszük, mikor kezdjük mások életéhez mérni a sajátunkat, és megkérdezzük magunktól: Valóban erre vágyom én is, vagy csak úgy érzem, nekem is itt kellene tartanom?

✨ Ha nem akarunk minden bizonytalanságot azonnal megszüntetni egy gyors döntéssel. Néha érdemes időt adni magunknak, beszélgetni valakivel, akiben megbízunk, vagy egyszerűen végiggondolni, mi az, ami most igazán fontos nekünk.

✨ És segíthet az is, ha egy nagy, ijesztő kérdést kisebbekre bontunk. Nem biztos, hogy ma tudnunk kell, milyen munkát szeretnénk végezni húsz év múlva. De azt talán már meg tudjuk fogalmazni, hogy a jelenlegi munkánkban mi az, ami örömet ad, és mi az, ami hosszú távon kimerít bennünket.

✨ És ahogy feljebb írtam már, az érzéseinkre is érdemes figyelni. A félelem nem feltétlenül jelenti azt, hogy rossz úton járunk. Az irigység néha megmutathatja, mire vágyunk mi magunk. A szomorúság pedig jelezheti, hogy valami fontosat veszítettünk el, még akkor is, ha a döntésünk helyes volt.

Nem kell minden érzésből azonnal következtetést levonni. De ha kíváncsian fordulunk feléjük, sok mindent megtudhatunk önmagunkról.

 

És mit jelenthet mindez azoknak, akik mellettünk vannak?

Mert a húszas éveink bizonytalanságait nemcsak mi éljük meg. Hatással vannak a szüleinkre, a párunkra, a barátainkra is. Ők is próbálják megtalálni a helyüket mellettünk, miközben mi a saját utunkat keressük.

Egy édesanya vagy édesapa talán nehezen nézi, hogy a lánya otthagy egy biztosnak tűnő munkahelyet, új szakot választ, vagy olyan párkapcsolatban marad, amelyet ő maga nem ért. Félti, hiszen szeretné megóvni a csalódásoktól. Csakhogy a féltésből néha sürgetés, kéretlen tanács vagy kritika lesz.

Pedig olykor sokkal többet jelenthet egy egyszerű kérdés: „Te hogy érzed magad ebben? Szeretnéd, hogy elmondjam, mit gondolok, vagy most inkább csak meghallgassalak?”

A párkapcsolatainkban is segíthet, ha felismerjük, hogy a másik bizonytalansága nem feltétlenül rólunk szól. Lehet, hogy éppen a saját terveivel, önállóságával, jövőképével küzd. Ilyenkor különösen fontos, hogy tudjunk beszélni az igényeinkről, a félelmeinkről és arról, merre szeretnénk haladni akár együtt, akár más irányba.

És ott vannak a barátságaink is. Az egyikünk még tanul, a másik már dolgozik, valaki családot tervez, más világot látna. Egyre nehezebb lehet összehozni egy közös estét. Néha irigykedünk egymásra, máskor hiányoljuk a régi közelséget.

🩷 Talán könnyebb megőrizni ezeket a kapcsolatokat, ha nem várjuk el egymástól, hogy ugyanabban az ütemben éljünk. 🩷

Hiszen az életünk különböző szakaszaiban más-más kérdésekkel, örömökkel és nehézségekkel találkozunk. Ha egy kicsit jobban értjük, mi zajlik a másikban, talán kevesebbszer értelmezzük elutasításként a bizonytalanságát, érdektelenségként a távolságát vagy rossz döntésként azt, amit mi másképp választanánk.

És persze ez nem jelenti azt, hogy mindig egyet kell értenünk. Lehetnek saját érzéseink, aggodalmaink és határaink is. A megértés abban segíthet, hogy ezekről úgy tudjunk beszélni, hogy közben a kapcsolat is fontos maradjon.

 

És tudjátok, mi az érdekes?

Húszévesen sokszor úgy érezzük, minden döntésünkkel az egész hátralévő életünkről határozunk.

És csak később jövünk rá, hogy nem.

A húszas éveink egyik legfontosabb felismerése talán éppen az lehetne, hogy nem kell most eldöntenünk, kik leszünk egész életünkben. Elég, ha elkezdjük felfedezni, kik vagyunk ma.

És az sem baj, ha néhány év múlva egészen más választ adunk erre a kérdésre.

Talán azok tudnak a legtöbbet segíteni nekünk ebben az időszakban, akik nem sürgetik a válaszainkat, hanem kíváncsiak arra, hogyan jutunk el hozzájuk. 🤍🩷