Az érzéseink nem fekete-fehérek…

A lelki valóság ennél sokkal gazdagabb. Lehet egyszerre hiány és hála. Fájdalom és öröm. Könny a szemünkben, és közben valami mély, zsigeri igen az életre.

Én talán nem is csak az élet kellemes részét szeretem, hanem valahogy magát az elevenséget. Azt, hogy történik…

Hogy érzek. Hogy szeretek. Hogy megyek. Hogy felfedezek. Hogy nevetek. Hogy néha összetörök, aztán felállok. Hogy megérint egy sziget. Egy zene. Egy ember. Egy mondat. Egy illat. Egy tárgy. Vagy valami egészen jelentéktelennek tűnő hétköznapi apróság. Hogy vannak pillanatok, amikor majd szétfeszít az öröm, és vannak, amikor ugyanilyen elemi erővel fáj valami. Hogy van tétje annak, hogy szeretünk. És éppen ezért van tétje annak is, amikor elveszítünk valakit.

Talán ezt jelenti számomra igazán szeretni az életet.

Nem azt, hogy mindig jól vagyok.
Nem azt, hogy minden történésben meg kell találnom a szépet.
És nem azt, hogy a veszteségeket idővel egyszerűen „magunk mögött hagyjuk”.

Hanem azt, hogy mindazzal együtt, amit az élet ad és elvesz, akarok benne lenni.

Érezni. Megélni. Kapcsolódni. Szeretni. Menni. Néha megállni. Rácsodálkozni.

Élni.

…és egyszer csak összeért bennem valami.

Édesapám imádott élni. Én is.

Az élet szeretetét is örökölhetjük. Nemcsak vonásokat, mozdulatokat, gesztusokat viszünk tovább azokból, akiket elveszítettünk, hanem valami nehezebben megfoghatót is. Abból, ahogyan éltek.

Most érzem igazán, hogy nincs semmi ellentmondás abban, hogy valaki nagyon hiányzik, miközben én nagyon szeretek élni. A kettő megfér egymás mellett. Sőt, talán valahol össze is ér.

Mert valami abból, amit benne annyira szerettem, ma már bennem él tovább…