Amikor elindultunk haza, ugyanaz a bőrönd jött velem, amellyel három héttel korábban megérkeztem a szigetre. Ugyanazok a ruhák, ugyanazok a könyvek, ugyanazok a tárgyak. Mégis azt éreztem, hogy valami ott maradt Fuerteventurán. Nem a tenger. Nem a napsütés. Nem a homok.

Hanem néhány olyan dolog, amelyet talán már régóta magammal cipeltem.

Ott hagytam egy darabot abból a belső készenlétből, amely sokáig természetes része volt a mindennapjaimnak. Ott hagytam azt a gondolatot is, hogy mindig erősnek kell lennem. Néhány felesleges elvárást önmagammal szemben. És egy régi hiedelmet arról, hogy a szeretetnek minden nehézséget meg kell oldania.

A három hét alatt nem lett tökéletesebb az életem. A kihívások ugyanúgy vártak itthon. Én sem lettem egy másik ember. De egy kicsit közelebb kerültem önmagamhoz.

Talán ezért érzem úgy, hogy erről az útról nem emlékeket hoztam haza, hanem valami sokkal csendesebbet:

• Egy emlékeztetőt arra, milyen érzés lassabban élni.
• Arra, hogy a megállás nem elvesz az életből, hanem visszaad belőle.
• Arra, hogy a legfontosabb találkozások néha csendben történnek.
• És arra, hogy önmagunkhoz mindig van visszaút.

Amikor elkezdtem ezt a sorozatot, még azt hittem, egy utazásról fogok mesélni. Most, a végére érve úgy érzem, valójában a hazatérésről írtam.

Köszönöm, hogy velem tartottatok ezen a héten.

És kíváncsi vagyok rátok is. Ha egyetlen dolgot ott hagyhatnátok egy képzeletbeli szigeten, mi lenne az?

Útravaló

Talán önmagunkhoz kapcsolódni az egyik legnagyobb ajándék, amit adhatunk magunknak, mert amikor ez megtörténik, csendben elkezd átrendeződni minden más is.