Sokszor azt gondoljuk, hogy a pihenés akkor kezdődik, amikor megérkezünk. Én most valami egészen mást éltem át. Az első napokban ugyanúgy a telefonom után nyúltam reggel. Ugyanúgy megnéztem, érkezett-e e-mail. Ugyanúgy járt az agyam. Eszembe jutottak a feladataim, az otthoni teendők.

Azt hittem, hogy már pihenek, pedig valójában csak máshol voltam. A testem már megérkezett, az idegrendszerem még nem. Talán ismerős ez az érzés, amikor végre szabadságon vagyunk, de belül még mindig rohanunk, még mindig válaszolunk fejben levelekre. Tervezünk, szervezünk, aggódunk. Közben észre sem vesszük, hogy a testünk ugyan megállt, de bennünk még minden mozgásban van.

Aztán valamikor az első hét vége környékén történt valami. Nem tudom pontosan megmondani, melyik napon. Csak azt vettem észre, hogy reggel már nem a telefonom után nyúltam, hanem kiültem az óceánhoz, hallgattam a hullámokat.

Egyszer csak nem akartam sehol máshol lenni. Nem akartam hasznosan tölteni az időt, nem akartam fejlődni, nem akartam megoldani semmit.

Csak ott voltam.

Utólag azt érzem, hogy talán ekkor kezdett igazán megpihenni az idegrendszerem.

Sokszor beszélünk arról, hogy a stressz milyen hatással van ránk. Arról viszont kevesebbet, hogy a megnyugvásnak is idő kell. Az idegrendszerünk nem egy kapcsoló. Nem tud egyik pillanatról a másikra átváltani. Először meg kell győződnie arról, hogy valóban biztonságban vagyunk, hogy most tényleg nem kell sietni, nem kell készenlétben lenni, nem kell mindent kézben tartani.

És amikor ezt végre megéljük…akkor kezdődik el valami egészen különleges.

Nem kívül. Belül. Talán ezért volt ez a három hét számomra sokkal több egy nyaralásnál. Nem azért, mert messzire utaztam, hanem mert elég sokáig maradtam ahhoz, hogy a lelkem is megérkezzen.

És kíváncsi vagyok rátok is. Volt már olyan nyaralásotok vagy megállásotok, amikor azt éreztétek, hogy nem az első napokban, hanem csak később tudtatok igazán megérkezni?

Útravaló

A pihenés nem elvesztegetett idő. Néha az egyetlen idő, amikor utolér bennünket a lelkünk.